Egy nő szerelme soha nem egyszerű. Kinyitja lénye ősi kapuit, és egy másik lelket enged átsétálni olyan folyosókon, amelyeket ő maga is rég elfelejtett. A szerelmet úgy hordozza magában, mint egy második szívdobbanást – néha lágyan és biztosan, néha vadul és remegően. Kezdetben fényként érkezik: aranylóan, melegen, beragyogva napjai minden rejtett zugát. Akkor másképp mozog. Léptei könnyebbek lesznek, nevetése könnyedebb, tekintete lágyabb, mintha a világ hirtelen beleegyezett volna, hogy kedves legyen. Megtanulja egy másik ember hallgatásának földrajzát, nevének pontos hangnemét a nyelvén, ahogy árnyéka a párnájára vetül. De a szerelem, az igazi szerelem mindig magában hordozza az ellentétét. Eljön a pillanat, amikor a fény megtörik. A szív, miután tágra nyílt, érzi a hiány éles szélét. A szívfájdalom nem érkezik hangosan. Csendesen hatol be – mint az esti köd –, és mélyen a mellkasba telepszik. Egy nő ekkor tanulja meg, hogy a fájdalomnak megvan a maga textúrája: nehéz, nyirkos, végtelen. Ismeri azokat az éjszakákat, amikor az álom elutasítja, amikor remegő ujjakkal követi a régi üzeneteket, amikor az emlékek úgy virágoznak, mint az éjszakai virágok, amelyek nem akarnak bezárulni. Érti a test furcsa kegyetlenségét – hogyan képes emlékezni egy már nem létező érintésre, hogyan fájhat olyan helyeken, ahová szavakkal nem lehet eljutni. Mégis, még ebben a törésben is történik valami szent. Felfedezi, hogy a szíve nem üvegből van, hanem élő szövetből – képes vérezni és képes gyógyulni. Megtanulja átélni az ürességet anélkül, hogy elfutna előle. Megtanulja, hogy ugyanaz a méh, amely életet teremthet, a bánatot is képes megszépíteni. A könnyei, amiket hullat, nem gyengeség; azok a tenger, amely elmossa azt, ami már nem igaz. A szívfájdalom mélyén találkozik önmaga egy csendesebb, erősebb változatával – akit megégettek, mégis úgy dönt, hogy nem válik hamuvá.
Egy nő szerelme soha nem egyszerű. Holdfény a vízen – gyönyörű, változó, néha fuldokló. Egyszerre a gyengéd eső, ami megnöveszti a kertet, és a vihar, ami kitépi az öreg fákat a földből. Teljesen átadja magát, gyakran túl teljesen, és amikor véget ér, össze kell gyűjtenie fényének szétszórt darabkáit, és újra el kell döntenie, hogy mer-e még ragyogni. És ami a legmegdöbbentőbb – sokszor megteszi. Újra felkel. Nem úgy, mint korábban, soha nem pontosan úgy, mint korábban, hanem bölcsebben, lágyabban, vadabban. Szíve, mely most finom ezüstszálakhoz hasonló sebeket hordoz, képessé válik egy mélyebb, együttérzőbb szeretetre – egy olyanra, amely ismeri a megnyílás dicsőségét és árát is. Németh György kreatív író (Szingy Galéria Budapest)
 |
| szigetingy kreatív írás | Egy nő szerelme soha nem egyszerű |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése