A szépség nem beszél. A művészet az, ami megszólaltatja. A szépség ott lebeg láthatatlanul a világ fölött – egy rezgés, egy ígéret, egy emlék az örökkévalóságból. A művészet pedig a kéz, a szem, a lélek, amely ezt a rezgést anyaggá változtatja. Nem teremti a szépséget. Csak hazahozza. Testet ad neki, hogy mi, halandók is megérinthessük.
A művészet a szépség szerelmese és szolgálója egyszerre. Alázattal hajol meg előtte, mégis merészen nyúl utána. Mert a valódi művész tudja: nem ő a teremtő. Ő csak a kapu. A rés, ahol a láthatatlan átsüt a láthatóba. Egy festékvonás, egy hangsor, egy verssor – és hirtelen ott van az, ami máskülönben örökre rejtve maradna. Az ember életében a szépség és a művészet kapcsolata a megváltás egyik formája. Amikor a lélek elcsendesül a zajban, a művészet emlékezteti: van mélység. Van rend a káoszban. Van összhang a széttöredezettségben. A kép, a szobor, a dallam nem csupán dísz. Ő a híd. Híd a múló és az örök között. Híd az egyedüllét és a közös emberi élmény között. A művészet néha gyönyörűen fáj. Mert a szépség nem mindig kedves. Néha sebzett, néha vad, néha csendes sírás egy elhagyott térben. És mégis – éppen ettől lesz teljes. A művészet nem kozmetikum a valóságra. Hanem tükör és ablak egyszerre. Tükör, amely megmutatja, kik vagyunk. Ablak, amelyen keresztül megláthatjuk, kik lehetnénk. A világban a szépség és a művészet kapcsolata a teremtés folytatása. Isten (vagy az Univerzum) teremtette a virágot. A művész pedig azt a pillanatot, amikor a virág már nem csak virág – hanem üzenet. Emlékeztető. Kapocs.
A művészet nem a szépség foglya. A művészet a szépség szabadsága. És ahol ez a kettő találkozik, ott születik az, ami túléli az időt. Mert a valódi művészet soha nem csak szépet akar mutatni. Hanem azt akarja, hogy a szépség rajtunk keresztül nézzen vissza a világra.
Németh György (1959) kreatív író | szigetingy kreatív írás | Szingy Galéria Budapest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése