A szépség álmodik. A művészet pedig felébred és megtestesíti ezt az álmot. A szépség ott lebeg láthatatlanul minden dolog mélyén – egy rezgés, egy ígéret, egy isteni sóhaj. A művészet az, ami kinyújtja a kezét, és ezt a láthatatlant hús-vér valósággá, színné, formává, hanggá változtatja. Nem teremti a szépséget, mert azt nem lehet teremteni. Csak meghívja. Otthont ad neki. Hogy mi, halandók is megérinthessük, megszagolhassuk, elsírhassuk. A művészet a szépség földi szerelmese.
Néha gyengéd, néha vad. Alázattal hajol meg előtte, mégis lázadva nyúl utána. Mert tudja: a legnagyobb művek nem az alkotó tehetségéről szólnak, hanem arról, mennyire sikerült átengednie magát a szépségen keresztül áramló erőnek. Amikor egy festő ecsetje megérinti a vásznat, egy zeneszerző papírra veti az első hangjegyet, vagy egy költő leírja azt az egyetlen szót, amelyben minden benne van – akkor a szépség és a művészet egy rövid, szent pillanatra eggyé válik. Ebben a pillanatban a mű már nem az emberé. Hanem a világé. Az örökkévalóságé. A művészet nélkül a szépség néma maradna.
A szépség nélkül pedig a művészet üres díszítés lenne. Együtt azonban képesek arra, amire egyedül egyikük sem: meggyógyítani a lelket, felébreszteni az alvó embert, és emlékeztetni minket arra, hogy miért érdemes itt lenni. A szépség a forrás. A művészet a folyó. És mi, akik nézünk, hallgatunk, olvasunk – mi vagyunk azok, akik végül megmerítkezünk ebben a szent folyóban, és egy pillanatra tisztábban, teljesebben, szebben térünk vissza a világba.
Németh György (1959) kreatív író | szigetingy kreatív írás | Szingy Galéria Budapest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése